Tóték

Örkény István 1967-ben bemutatott drámája az önfeladás folyamatát követi nyomon: hol az a határ, amelynek átlépésével már az emberi szuverenitás és méltóság kerül veszélybe?

Az abszurditást az adja, hogy a főhős, Tót, egy érvényét vesztett hierarchia - a fronton harcoló fia felettese, az érkező Őrnagy - hatalmi logikájának kiszolgálása érdekében fokozatosan leépíti önmagát. A két pólus közötti feszültséget tovább élesíti a zárt, csendes falusi helyszín, ahol az Őrnagynak már nem volna szüksége katonás létmódjára, ám a háború megbetegítette személyisége képtelen „békés" üzemmódra váltani. A nők szerepe egyfajta híd: az „édes jó Lajosom" iránti ragaszkodás és az Őrnagy felé mutató megfelelési kényszer között lavíroznak.

Hogy meddig lehet ebben a kényszerpályán létezni, meddig kell, lehet és érdemes „dobozolni" - az Herczeg T. Tamás nóvumokkal teli rendezéséből derül ki.